Theresa May és a brit konzervatívok üvegsziklája

szerző: Csaba Réka

Az üvegplafon kifejezés az utóbbi években egyre ismertebbé és népszerűbbé vált szerte a világon, nem véletlenül. A fogalom által jelölt élethelyzet sokak számára lehet ismerős: elvileg egyenjogú, de hátrányos helyzetben lévő csoport tagjaként egy ideig lehetséges felfelé haladni a ranglétrán, a strukturális akadályok leküzdése egy ponton azonban lehetetlenné válik, hiába nem látszik egyértelműen, hogy miért – ahogyan az üveg is áttetsző, bár nyilvánvalóan ott van. Sokan többek között ezzel magyarázzák a nők alacsony számát a magasabb politikai, gazdasági és tudományos pozíciókban, és az összetett (hagyományos nemi szerepek, elvárások, sztereotípiák és az azokkal szorosan összefüggő egyéni döntések által meghatározott) jelenség minden bizonnyal valóban hozzájárul a nemi egyenlőtlenségekhez. A kifejezés különböző formáit azóta számos jelenség leírására használják, ezek egyike az üvegszikla (glass cliff).

Mind a vállalati, mind a politikai életben számos példa mutatja, hogy a nőknek az átlagosnál nagyobb esélyük van döntéshozó, vagy kulcsfontosságú pozícióba kerülni, ha megoldhatatlannak látszik a feladat, vagy mindenki tudja, hogy a válságkezelés komoly (az azt irányító vezető személyére, a közvélemény szemében negatív) következményekkel jár – vagyis könnyű leesni arról a bizonyos szikláról. A céges világból jó példa erre Carly Fiorina, az amerikai Republikánus Párt egyetlen női elnökjelölt-jelöltje, akinek a Hewlett Packard nagy mértékű leépítését kellett levezényelnie ilyen méretű világcég egyik első női vezetőjeként, a politikából pedig az egyik legismertebb Margaret Thatcher, aki Nagy-Britannia egyik legnehezebb gazdasági és társadalmi időszakában kapta meg a lehetőséget a kormányzásra (és akinek emléke és örökségének megítélése a mai napig az egyik legellentmondásosabb a politikusok között). A magyar politikából pedig Lendvai Ildikó 2009-2010-es MSZP elnöksége lehet a példa, amelyről szintén tudni lehetett – és az érintett is elismerte későbbi interjúi során –, hogy annak során sokkal inkább próbálta „menteni a menthetőt”, mintsem saját vezetői ambícióit kiteljesíteni.

                       Tory__Theresa_May__3465050b
Theresa May a toryk 2015. októberi kongresszusán. Kép: London News Pictures

Amikor David Cameron bejelentette, hogy a Brexit népszavazás eredménye miatt lemond miniszterelnöki tisztségéről, az üvegszikla jelenség ismerői egyáltalán nem voltak meglepve, amikor az esélyesek között – az azóta a még a jelöltség esélyéről is lemondó, a Brexit-ért egyébként az egyik legaktívabban kampányoló konzervatív Boris Johnson mellett – több nő neve is felmerült. Egyikük, az eddig belügyminiszterként szolgáló Theresa May meg is nyerte a konzervatívok új vezetőválasztásának első fordulóját, megelőzve Andrea Leadstom energiaügyi minisztert. Két nő tehát a verseny élén, amelyet eddig úgy tűnik, egyik férfi sem akar nagyon megnyerni – a többséget (még a Brexit fő hangadóit is) váratlanul érő népszavazási eredményt követő súlyos belpolitikai, párto(ko)n belüli bizonytalanságot látva nem is csoda.

Ez természetesen nem jelenti sem azt, hogy azok a nők, akik ezekben a helyzetekben veszik magukra a vezetés és a döntések felelősségét, ne lennének alkalmasak vagy képesek ’normál’ körülmények között elérni ezeket a pozíciókat, sem azt, hogy a többségében férfiak által dominált felső vezetés (akár vállalatról, akár politikai pártról van szó) direkt csinálná ezt. Mivel azonban egyelőre valóban kis számú női felsővezetőt neveznek ki/választanak meg, az összefüggés aközött, hogy mekkora esélyük van erre, attól függően, hogy valamilyen válsággal néz-e szembe a szervezet vagy sem, legalábbis könnyen látható – és az eddigi tapasztalatok egyelőre nem sok jót ígérnek sem a toryknak, sem következő (női) miniszterelnöküknek.

Élőben az egészségügyi dolgozók tüntetéséről
Fiatalok politikai aktivitása

Leave a Reply

Your email address will not be published / Required fields are marked *